Boldogulj Tatabányán

“A szocializmusban a konyak a munkásosztály itala volt, csak a képviselői által elfogyasztva.”

Így szól a vicc az átkosból, demonstrálva, hogy elvileg mindenki egyenlő volt, és mindenkinek hozzáférése volt a javakhoz, de a pártvezetésének valójában több hozzáférése van, és egyáltalán nem igaz, hogy mindenki egyenlő lenne.

Akkor téeszelnöknek, munkásőr parancsnoknak, párttitkárnak, tanácselnöknek és rendőrfőnöknek hívták, akik helyben mindig egyenlőbbek voltak másoknál.

Manapság a helyi városi cég elnöke, a városrendészet vezetője, a választókerületi elnök illetve a polgármester néven futnak ezek a pozíciók, de a lényeg, ha hagyjuk, ugyanez lesz.

Hogy mindez miért került most elő?

A héten jelent meg a Kommunista kiskirályok című kötet, amelynek egyik főszereplője Beer János, a tatabányai városi pártbizottság első titkára - idézte 444.hu.

A kötet a különböző megyékben működő egykori pártvezetők harácsolásáról szól, olyan kérdésekre keresték a választ, hogyan működött a hatalom a szocializmusban, és meddig ért el a helyben kiskirályoknak számító pártvezetők keze.

Mindennél aktuálisabb ez a kérdés most, hiszen szemünk előtt építenek ki egy ehhez kísértetiesen hasonlót, teljes fényében fog tündökölni az urambátyám-rendszer ismét  Magyarországon.

Kicsit amolyan deja vu érzése van az embernek, főleg akik már megtapasztalták és átélték, egy ehhez hasonló rezsim felépülését és működését megtapasztalták  - és nem is kevesen élnek még közülük.

Vajon tétlenül nézzük, hogy teljesen kiépüljön egy második kommunista rendszer az országban, amit a kommunista ellenesnek indult Fidesz irányít? Ráadásul rengeteg család emlékszik még a kommunisták rémtetteire, és a mi felelősségünk abban áll, hogy ne történjen még csak hasonló sem az országban.

E kötetben a szerzők hol finoman, hol teljesen világosan felfestették, milyen lehet az élet egy rendszerben, ahol a jog csak másodhegedűs, a pártérdek sokkal előrébb való, ahol tehetségtelen, kisstílű alakok emelkedhetnek vezető pozícióba csak azért, mert lojálisak a hatalomhoz, a helyi közélet fontos kérdései zsugapartikon dőlnek el, a politikusok imádnak vadászni járni, akár állami pénzből kialakított VIP-vadászterületre, és ahol egy közember max. annyit tehet, hogy ír egy levelet a pártközpontnak, hátha már ott is kínos valakinek, ami történik. Ha nem, akkor annyi.

Nem, nem a mai magyar közállapotokról van szó. Ez mind a kommunista rendszerben történt 1945 és 1989 között.

Az igazán elképesztő, mindennapi történetek a megyei levéltárak archívumaiból, az akkori újságok cikkeiből, pártellenőrző szervek kihallgatási jegyzőkönyveiből elevenednek fel, és a kisszerű helyi pártemberek túlkapásairól szólnak. Ők sem kis-, sem nagyhalak nem voltak, a helyi közéletben viszont meghatározó befolyásuk volt.

Ilyen például Beer János, a tatabányai városi pártbizottság első titkára.

Beer 45-ben lépett be a Kommunista pártba, 1950-ben pártiskolai képzést kapott, 51-ben másod-, 53-ban pedig már kitüntetéssel lett első titkár Tatabányán. Hogyan kell ezt elképzelni? Úgy hogy a korábbi titkárok olyan szintű alkoholisták voltak, hogy a környéken három titkárt is le kellett váltani abban az időben.

A helyükre kerülő új titkárok - köztük Beer- pedig ott folytatták, ahol az elődeik abbahagyták.

A könyv felelevenít egy esetet, amikor Beer és két helyi osztályvezető egy bálon olyan szinten berúgtak, hogy egyikük hazafelé lehányta a gépkocsivezetőjét. Aki aztán jól kikapott otthon a feleségtől, mert tönkrement az új ruhája.

Később Beert leváltották, miután kiderült, hogy viszonyt folytatott két nővel, ezt leplezve pedig sokáig a pozíciója mögé bújt, és összevissza hazudozott. A büntetés egészen addig tartott, amíg az 1956-os forradalom idején szükség volt egy emberre Tatabányán, aki megszervezi a karhatalmat. Beer lett az. Később a helyi bánya üzemvezetőjeként dolgozhatott, holott rendszeresen voltak fegyelmi ügyei. Például azért mert motorozás közben karambolozott egy biciklissel, akit ugyan egy teherautósofőrrel beküldetett a helyi kórházba, de utána elhagyta a helyszínt, és meg sem állt a helyi rendőrkapitányság helyettes vezetőjének lakásáig, akitől azt kérte, intézze el az ügyet, hogy ne lehessen belőle problémája. Erre saját bevallása szerint a rendőr nem volt hajlandó. Mégsem történt semmi.

Beer a fegyelmi ügyeket többek között azért úszhatta meg, mert a párt nem feledte az 56-ban és utána, karhatalmistaként játszott szerepét. Végül csak azután zárták ki a pártbizottságból, miután részegen beült a volán mögé, annak ellenére, hogy rendőrök kérték, hogy ne tegye. Sőt, egy gumibottal vonta kérdőre a rendőrt hogy ő egyáltalán mit keres ott. Ezt márt a párt sem nézte el neki, és legalább a pártbizottságból kitették, de felelősségre később sem vonták. 1965-ben elköltözött Tatabányáról. 1972-ben - már nyugdíjasként - azonban visszatért, és ismét részt vett a helyi pártéletben.

Végül kitüntetést kapott több évtizedes politikai pályája elismeréseként, 1983-as temetésén pedig díszőrség állt, és díszsírhelyet kapott.

A Beerhez hasonló szétesett figurák a könyv alapján teljesen megszokottak voltak a rendszerben.

A felelősségre vonás sokszor csak azon múlott, hogy volt-e bárki a szerencsétlen érintettek közül, aki vette a bátorságot, és írt egy levelet a központnak.

A helyi hatóságokhoz az érintettek nem szívesen fordultak. Ez nem csoda, a rendőrfőnök gyakran kebelbarátja volt a tanácselnöknek vagy a párttitkárnak, együtt ittak, együtt kártyáztak.

Így az igazságszolgáltatás helyett általában a párt intézkedett, a párt pedig a saját érdekei szerint járt el, nem akart az esetekből olyan ügyeket kreálni, amelyek árthattak volna a megítélésének, a lojális embereknek pedig akkor is találtak megfelelő pozíciókat, ha kiderült, “a szocialista erkölcsökkel” ellentétes életvitelt folytattak.

Az áldozatok érdekei ilyenkor a sor végén voltak.

Fotó: Fortepan

írj nekünk, ha láttál vagy hallottál valamit: boldoguljtatabanyan@gmail.com

Követed már a Boldogulj Tatabányán oldalunkat Facebookon? Nem? ITT most megteheted. Kérünk, támogasd portálunkat! Köszönjük!