A minap kerültem egyet a Május 1. park felé, ahogy sétáltam a fák alatt, egy padon alvó hajléktalanra lettem figyelmes, ülő helyzetben húzta a lóbőrt, mellette olvasószemüveg, könyv, műanyagpalackos bor sehol.
Ritkán látni ilyet, ezért is ragadt meg rajta a figyelmem, valahogy nem illett a képbe, összezavarta az előítéleteim, hogy most akkor mi van. Elvette tőlem azt a magabiztosságot, amivel mindannyian kihúzva magunkat szoktunk mászkálni a városban, és lenézzük a lecsúszott másikat, anélkül, hogy ismernénk a történetét.
Mert minden ember mögött van egy történet: soha nem felejtem el, amikor régebben egy hajléktalannal beszélgetve kiderült, hogy régen jazzdobos volt, és órákig beszélgettünk Miles Davisről vagy Frank Zappáról, majd leesett az állam.
Vagy ott volt az egyik kocsma lepusztult pohárszedője, a Józsi, aki kis apróért cserébe vitte vissza a poharakat a pulthoz és néha dobtak neki egy kisfröccsöt, ő például német tanári diplomával a zsebében írta ki magát a “rendes” emberek köréből. Jobb pillanataiban németül szavalta Goethe összes verseit, persze nem figyelt rá senki, senki nem tudta, ki az Goethe, senki nem hallotta meg a dörmögő szerencsétlent, általában masszívan kiröhögték.
Gondolom, sok embernek vannak hasonló tapasztalatai, mégis ott az előítélet és ezzel az ítélet mindjárt. Bennem is bekapcsol egyből az előítélet kapcsoló. Mert milyen könnyű a saját gyengeségeinket a másikra ruházni pluszban, ráadásul, ha az a másik még gyengébb, mint mi vagyunk. És akkor jöhet a mantra, hogy megérdemli, aki nem erős pusztuljon, ő tehet róla, miért nem tudott talpra állni, ilyenek. És biztos van is igazság benne, vannak olyanok, akik nem tettek semmit azért, hogy kijöjjenek a gödörből. Csak azon gondolkodom, én, a nagyerős polgár, mit csinálnék egy hatalmas trauma közepén, olyan kemény csávó lennék, mint amit a sokszor a kocsmában hallok hangoztatni másoktól, meg persze magamtól is, és akkor megrémülök, ki vagyok én, hogy megítéljek másokat.
Közben megébredt emberünk a padon, a táskájából kenyeret, szalámit vett elő, majd vizet ivott az ívókútnál.
Én meg hazasétáltam az előítéleteimmel szomorúan.
A fotó illusztráció
írj nekünk, ha láttál vagy hallottál valamit: boldoguljtatabanyan@gmail.com
Követed már a Boldogulj Tatabányán oldalunkat Facebookon? Nem? ITT most megteheted. Kérünk, támogasd portálunkat! Köszönjük
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
