Történt egyszer, hogy furcsa rengések kezdtek elterjedni a városban, a polgárok nem tudták mire véljék ezeket, hiszen errefelé nem szoktak ilyen furcsa földrengések lenni, sőt semmilyenek se. Meg is voltak ijedve kellőképpen, hogy most akkor mi lesz, talán itt a vég, jönnek gyors paripáikon a halál lovasai vagy valami hasonló. Még a politikusokban is ott volt a félsz, hogy talán a bűneik miatt van az egész, megelégelte Isten a rengeteg kavarást, lenyúlt pénzeket. Vagy épp a Sátán jön hozzájuk, hogy árulják már el, hogyan csinálják.
Egyre nőttek a rengések a város különböző részein, egy hét elteltével már a buszközlekedést is le kellett állítani, mert az egyik régi busz kettétört a kanyarban, és ezt már muszáj volt égi jelnek tekinteni. Hívták is a geológusokat több irányból, különböző országokból, hogy mi a fene van most. Jöttek is a szakemberek, hozták világnagy műszereiket, de nem találtak semmit. Mígnem az egyik öreg bányász szavára felkapták a fejüket, a Sanyi bácsi csak ennyit mondott: „haragszik a szén, kollégák, ennyi az egész, és Szent Borbála is dühös.” Elgondoltak ezen a városvezetők, elzavarták a geológusokat, és kihirdették a városban, hogy minden utcában lesz egy bányászszobor, és bányásznap is többször lesz egy évben, el is vettek pénzt az egészségügytől, mert az amúgy is jól működött. De a rengések egyre vadabbak lettek mégis. Elmentek az öreg bányászhoz, aki akkor már fel volt mérgesedve rendesen, „ nem értitek, fel akar jönni a szén, ott üvölt lent a mélyben” ordította. „Miért zártátok be a bányákat, amikor még rengeteg a szén odalent? Miért? Miért nem éri meg, gondolkodjatok csak el rajta? Egyetlen egyszer is próbáltátok úgy, hogy mégis megérje? Nyissátok ki újra a bányákat, és nem lesz földrengés!”
Vakarták a fejüket a városvezetők, miből is legyen újra bánya. Mit volt mit tenni, elmentek Felcsútra a Lőrinc Sámánhoz, akit pont akkor kértek fel gazdasági miniszternek, mert annyira tehetséges üzletember, hogy adjon pénzt, mert össze fogja dönteni a várost a szén. Oké, mondta Lőrinc, adok, de akarok egy szobrot magamnak a város közepén színaranyból. Persze, mondták, már amúgy is gondolkodtunk rajta, nagyuram. És mire hazaértek, már ki is voltak nyitva a bányák, az emberek örültek, vitték az unokákat megmutatni, hol is dolgoztak egykoron. Elkezdték éjjel- nappal a felszínre hozni a szenet, és olyan boldogok voltak mint még sohasem.
Címlapfotó és kép: tbmuzeum.hu
írj nekünk, ha láttál vagy hallottál valamit:boldoguljtatabanyan@gmail.com
Követed már a Boldogulj Tatabányán oldalunkat Facebookon? Nem? ITT most megteheted. Kérünk, támogasd portálunkat! Köszönjük!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
