Van egy ismerősöm, aki azt mondja: nemhogy a városból, de Dózsakertből sem költözne el soha: egész életében itt lakott. Költözött ugyan, de megmaradt a városrészen belül. Úgy látszik, van olyan, hogy dózsakerti identitás Tatabányán belül.
Érdekes, számomra megfejthetetlen városrész, a maga titkaival együtt. Nekem először mindig az úgynevezett sétálóutca ugrik be róla, és a központi tér, amit most keményen feltúrtak meg minden. És a szökőkutat is rendbe teszik. Ez a rész, amolyan előőrs vagy védőbástya, ami farkasszemet néz a komor tekintetű Szent Borbála Kórházzal. De a másik központ jóval beljebb található, a leginkább szelíd négyemeletesek között, bár beljebb is vannak tízesek, mégis az élhetőbb négyesek diktálják a környék hangulatát.
A varoskepek.blog.hu a következőt írja róla, és ezzel meg is erősíti az “identitás -elméletemet”
“Dózsakert, akárcsak 1952-ben Kertváros, a Bánhida területéből lecsippentett földdarabon született meg a Réti út, az Erdész út és a Dózsa György út közötti részen. Központi szerepét, forgalmát elsősorban kereskedelmi egységeinek, és a közeli (már bánhidai) kórháznak köszönheti. Nem véletlen, hogy az itt élőkben sajátos „városrész-tudat” alakult ki, amit erősít a Dózsakerti Közösségi Ház új, nyitottabb szellemisége is…”
Majd pedig:
„A vasút túlsó felén Dózsakert néven az 1960-as években született új városrész.
Dózsakert tervezője, Láng Tivadar a hazai panelos technológia kötöttségeit kitágítva tett kísérletet a tömbudvarok ismételt alkalmazására. Az 1950-es évek közepétől visszatérő modernizmus szakít a szocreál maradványával, és zömök sávházakból épít lakótelepeket, ám a hatvanas évektől ismét a sarokszekció, a relatíve zárt terek kialakítása jön divatba. Meggyesi Tamás értelmezése szerint hiányzik a hagyományos téralkotás értékrendje: a tervezők ekkor megkülönböztetik a belső és a külső teret, a félig-meddig zárt udvarokat. A tömbhatás azonban nem kedvez az átlátási, napozási és átszellőzési követelményeknek: Dózsakert legelső tömbjei ilyenek.
A hajdan Bánhidához tartozó területen a szanálás után a hatvanas években kezdték meg az emeletes téglaházak építését: ezt indokolta gazdaságos beépíthetősége is. Az 1962-es tervek szerint ez volt a városban a VIII. szomszédsági egység a 13-ból: az akkori tervek körülbelül 4300-4400 lakóval számoltak (Tatabánya története, II. 203-204.). Az 1968-as módosított terv szerint már a IX. szomszédsági egység lett, és 10 ezer lakóra méretezték a lakótelepet. Ebben közrejátszott az is, hogy a VI. szomszédsági egységet – Újváros végén – csak 1983 után engedték elkezdeni (alábányászás miatt), ezért Dózsakertben csak emeletes, telekosztás nélküli házak épülhettek. Tény, hogy 1966-70 között a városrészben már 112 ház épült fel.”
Ez a másik vagy második dózsakerti központ a posztszocialista időket idézi a maga árkádos megoldásával, mégis abszolút mai korra van hangolva, legalábbis elsőre ezt gondolja az ember. Látszik, hogy a tervező szerint ez lett volna az igazi központ, az origó, de a bevásárlóutca elhappolta előle ezt a címet valahogy. Mindenesetre szépen minden egy helyen van itt a bolttól a hentesig, és egyéb üzletekig.
A furcsasága a városrésznek, hogy tömbház-erdőben mégis olyan kertvárosias érzése van a látogatónak, nem olyan polgári, vagyis nem annyira, de a sok zöld, a házak hangulata a viszonylagos tisztaság abszolút ezt hozza elő. A tatabányai tömblakó közép-vagy alsóközéposztály terepe ez a terület, ahol még most is serceg az olaj a vasárnapi rántott hús alatt.
írj nekünk, ha láttál vagy hallottál valamit: boldoguljtatabanyan@gmail.com
Követed már a Boldogulj Tatabányán oldalunkat Facebookon? Nem? ITT most megteheted. Kérünk, támogasd portálunkat! Köszönjük!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
